A sebész elmondta, milyen valójában az élet a kórházban, és melyik betegeket utálja

Nagyon durvák az orvosok hétköznapjai, és van egy betegtípus, akit utálnak kezelni! Gautam Das a 67 éves vezető sebész elmondja, milyen is igazából az élete egy mozgalmas kórházban.

Az első alkalom, amikor valakit felnyitottam, megdöbbentő volt. Lenyűgözött, hogy mennyire élő volt benne minden szerv. Amikor az orvosin halott testeken gyakorolsz, a szervek szürkék, halottak és szárazak. Amikor először találkoztam az élő valósággal, erősen megkérdőjeleztem, hogy nekem való-e ez a szakma. De ahogy az évek teltek, és egyre többet tanultam, megszerettem a veseátültetéseket. Vezető sebész éveim alatt, ami már 26 év, ezrével végeztem el az operációt. Ahogy a vesét rákötöd a test vérellátására, mintha bekapcsolnák. Látod, ahogy felragyog a színe, és élni kezd. Ezzel megmentek egy embert!

De persze az orvosoknak azt is meg kell tanulnia, hogy nem menthetnek meg mindenkit. Ez nekem korai tapasztalat volt. Még gyakornok voltam, amikor egy kisfiút elvesztettem csontrákban. 47 éve volt, és úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna. Még mindig hallom, ahogy az apja könyörög nekem, hogy csináljak valamit.

Régen úgy tartottam, hogy az ebéd a gyengéknek kell. 14 órákat dolgoztam egyhuzamban. Néha feszült vagyok, amikor be kell mennem a műtőbe egyes betegek miatt, leginkább hétvégén. Egyszer karácsony előtt hívtak be, pont mikor vásárolni indultam, mert egy lányt oldalba rúgta a barátja. Az felidegesített. Amikor beértem, mind a ketten ott voltak. A lányon nem látszódtak sérülés nyomai, de nem tetszett, amit az arcáról olvastam le. Sápadt volt, és szédült. Biztos voltam benne, hogy súlyos belső vérzése van, és meg kellett műteni.

Amikor felnyitottam, semmit nem láttam, csak vért mindenhol. Az volt az egyetlen alkalom a pályafutásom alatt, amikor hangosan káromkodtam. Kiderült, hogy rejtett veseproblémája van és a legkisebb behatás is roncsolódáshoz vezet.
Amikor tömegszerencsétlenségek történnek, akkor azokat részesítik előnybe, akik harcolnak az életükért, és megmenthető. Néha egyszerűen nem tudunk mindenkit megmenteni, néha nincs is elég orvos, műtő…

Sokszor kellett elhalasztani súlyos rákos betegek műtétjét, mert valakit betolnak, aki haldoklik. De attól még persze mindenkit ellátunk, ahogy tudunk, csak pár órával el kell halasztani a műtétet. De van egy dolog, amit ki nem állhatok! A részeg brigádokat! Verekedések, hányás stb… Vesztegetik az idejét a kórháznak, az orvosoknak, elveszik az időt a többi betegtől. Kevés szimpátiát érzek feléjük. Mindig fontosabb ellátni valakit, akinek szívinfarktusa van, mint azt, aki egy részeg este után megsérült, mert verekedett, vagy elesett.

Akik a traumatológián dolgoznak, napi szinten találkoznak a halállal. Amikor én találkoztam vele, nehezen viseltem. Egy 64 éves betegem halt meg a kezem között műtét alatt. Rákja volt, és az operációt találtam az egyetlen esélyének. Sok komplikáció adódott és a vérveszteség miatt meghalt. Sosem tettem magam túl rajta igazán. Felelősséget kellett vállalnom és elmondani, egyetlen hátrahagyott családtagjának. Az én szerencsém az, hogy amire specializálódtam, az viszonylag kis kockázattal jár.

Egyszer döntöttem úgy, hogy nem mondom el az igazat egy betegnek. Amikor az orvosok tájékoztatnak a beteg állapotáról, akkor mindig az igazat kell mondani a lehető legtapintatosabb formában. De néha morális dilemmák megnehezítik ezt még jobban. Egyszer egy férfi jött be tesztre, miután a feleségével régóta próbálkoztak a gyereknemzéssel. Teljes mértékig, 100%-ban terméketlen volt. Mielőtt megkapta volna a teszt eredményét, előtte egy nappal a felesége besétált terhesen. Úgy döntöttem, hogy nem mondom el az igazat, mert nem az én feladatom, hogy szétromboljak egy családot.

Mindig azt mondom, hogy ha műtős vagy, és nem érzel semmit, amikor egy beteg meghal, akkor ideje váltani, és befejezni a munkát. Ugyan nehéz feldolgozni, ha elvesztünk valakit, de azt is tudjuk, hogy hány ember életét mentettük meg!